Tegnap megnéztem a Bob Dylan-akta második részét is. Sokan ezért kiröhögtek, hogy mér nézek én '60-as éveket a tévében, ahelyett, hogy inkább olcsó filmgyáros szemetet bámulnék. Na ezeket meg én röhögöm ki.

Szóval az film jó volt. Riportokból és ritkán látott koncertfelvételekből állott. Remek volt. A lázadásról, a zenéről, na meg persze egy fiatal zseniről szólt. Egy olyan emberről aki a salyát bevallása szerint semmit nem tett a hírnévér. Csak úgy megtörtént vele mint az összes többi dolog az életében.
Nem mások mondták el, hogy milyen ember ő, hanem a vele készített riportokból, a zenéjéből és a viselkedéséből tudtuk ezt meg.
Azér elég laza dolog, hogy kérdez valamit egy újságíró és ő meg visszakérdez, hogy magának erről mi a véleménye? Erre az újságíró válaszol, hogy nekem erről nincs vélenényem. Mér nincs? Mer nem hallottam zenélni. Nem hallott zenélni de itt van és kérdezni akar? Szép mi? Na meg az is elég laza, hogy mindenki imádja de ő kimegy a színpadra és olyan zénét nyomat amiről tudja, hogy a közönségnek nem tetszik. Mindenki fújjol de ők csak játszanak, koncert után meg keresik az újságcikkeket, hogy milyen rosszat írtak róluk. Laza! Naggyon laza!
Volt még sok érdekes dolog.

Egy biztos. Ha egyszer lázadozni támad kedvem azt olyan lelkesedéssel akarom csinálni mint Ernesto Guevara és olyan eszközökkel és lazasággal mint Bob Dylan.

zene: Bob Dylan - Like A Rolling Stone (naná)